Mi a valódi probléma? És mi lehet a megoldás?
Az OFOE honlapján vita bontakozott ki a cigány gyerekek integrációja kapcsán. A virtuális kongresszus egy újabb topic-ját Peer Krisztina cikke nyitotta meg, melyben a szerző saját élményei alapján útmutatást próbál adni azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes a cigány gyerekekhez, a cigánysághoz és cigány kultúrához viszonyulni pedagógusként.
Az integrált oktatást fontos elvnek és elérendő célnak tekinti, de kiemeli, hogy a legtöbb – gyakran érzelmi és viselkedészavaros, magatartásproblémás – cigány gyereknek sajnos valóban szüksége van valamiféle rehabilitációs, „re-edukációs” fejlesztésben való részvételre, hogy a „normál oktatási rendszerbe” való integrálása sikeres legyen és ne vezessen újabb kudarcokhoz. Nem a szegregáció mellett érvel, de fontosnak tartja, hogy a cigány gyerekek részt vehessenek olyan programokon és foglalkozásokon, melyeket csak nekik szerveznek, valóban hozzájuk szólnak, az ő nyelvükön, az ő hangjukon. A megértéssel és elfogadással párosuló figyelem nagyon sokat segíthet a cigány gyerekeknek, hogy felfedezzék saját értékeiket, sikerélményt és önbizalmat szerezzenek, hogy példát lássanak és motivációt nyerjenek céljaik megvalósításához, illetve hogy megtalálják helyüket a világban.
A cigány gyerekekkel való bánásmóddal kapcsolatban a nyitottságot, az odafigyelést és a megértést, az elfogadást, az őszintéséget valamint a türelmet említi legfontosabb eszközként a cikk.
„Sokszor megizzasztottak és hoztak zavarba, de ezt soha nem lepleztem. Nem titkoltam, hogy ez kellemetlen, bánt, s hogy adott esetben mit gondolok egyes helyzetekről.”… „Azt tapasztalom, hogy még mindig nehezen fogadjuk el, ha egy gyereknek igaza van. Nem mindig vesszük észre, mennyire tudjuk őket bántani megjegyzéseinkkel.”… „minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik nap mint nap türelemmel és szeretettel fordulnak a diákok felé, értik őket és beszélnek a nyelvükön. Azt tudják nyújtani, amit korábban nem tapasztaltak. Mikor jut eszünkbe csak azért felhívni egy szülőt, hogy elmeséljük: a gyermeke ma szépen teljesített, ma már az ötből három órán dolgozott, ma nem bántott senkit… A legapróbb (látszólag jelentéktelen) pozitív visszajelzés is segíti a családot abban, hogy tegyen egy lépést azon a hídon, ami köztük és az iskola között van.”
Ezek mellett pedig különösen fontos szerepet tulajdonít a humornak.
„Nagyon szeretik a vicceket, értékelik, és jó együtt nevetni velük.”
A cigány gyerekek nevelése során az a legfontosabb, hogy meglássuk bennük az értéket, azt hogy miben jók igazán. Még akkor is, ha ez nem feltétlenül az a fajta tudás vagy képesség, melyet az oktatási rendszer elismer és értékel.
„Csak meg kell találni bennük azt, ami érték. És ez számomra nem a klasszikus értelemben vett teljesítmény, amit egy iskola megkövetel. Ebben ők nem jók, kevéssé motiválja őket a tanulás. Nem hiszik el, hogy sikerülhet nekik, csak a ma a fontos, hogy holnap mi lesz, nem számít. Talán azért, mert a családban sem érték, talán azért, mert nem is hagyjuk nekik. Lehessen büszkének lenni a bizonyítványon túl másra is!” … „Szeretnék abban segíteni, hogy megtalálják saját válaszaikat, és mi ne hátráltassuk ebben őket. Tudjanak úgy dönteni, hogy rendelkeznek az ehhez szükséges tudással.”
Egy cigány gyerekek között végzett kérdőíves felmérés alapján az a következtetés vonható le, hogy a cigány tizenévesek nem céltalanok – mint ahogyan azt sokan gondolják. Viszonylag konkrét elképzeléseik vannak arra vonatkozóan, hogy mit szeretnének az életben elérni. Az is kiderült azonban, hogy tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy céljaikat hogyan tudják megvalósítani. Ebben kell igazán a segítségükre lenni.
„…a tanulóknak vannak céljaik, csak ezeket nem mindig tudják összekapcsolni azzal, hogy a célok eléréséhez mit kell tenniük. És ebben van a mi szerepünk: utat mutatni nekik, lehetőséget teremteni arra, hogy megtapasztalják a sikert.” … „Megmutatni azt, hogy igenis vannak diplomás cigány művészek, irodalmárok, médiaszakemberek, kultúraantropológusok, szociológusok… Az én fejemben is sokáig csak a zene és a tánc jelent meg, amikor a cigány művészetre vagy az értelmiségi rétegre gondoltam. Élnünk kell a sokszínű cigány értelmiség minél több tagjának bemutatásával.”
Léteznek mentorprogramok, melyek éppen azzal a céllal jöttek létre, hogy közvetlen, bizalmi kapcsolat alakulhasson ki cigány gyerekek és cigány művészek, zenészek között. Ezek közül a Roma Mentor Projektet emeli ki a szerző, mellyel kapcsolatban nagyon pozitív személyes élményei vannak.
A cikkre adott kommentek nagyon tanúságosak. Egy alapvetően pozitív hangvételű és iránymutató írás után azzal kapcsolatban bontakozott ki vita az OFOE fórumán, hogy milyen gátjai vannak az elfogadásnak és a békés egymás mellett élésnek. A hozzászólásokból szépen kirajzolódott, hogy az előítéletesség és az ebből eredő bizalmatlanság és félelem a másikkal szemben, hogyan képes blokkolni bármiféle kommunikációt a felek között – a magyarok és a cigányok között.
Íme néhány gondolat a hozzászólásokbó:
„Jaj, ez az integráció borzasztóan nehéz kérdés! Engem leginkább az izgat, hogy mit is akar tőlük az iskolarendszer. Azok a felzárkóztatási dolgok, amik most fémjelzik a magyar oktatást, annak a buzgó bizonygatása, hogy nem mások, azok az asszimiláció felé mutatnak. A pedagógusok többsége azt akarja, hogy olyanok legyenek, úgy viselkedjenek, mint a többi. NE MÁSKÉNT! És akkor hogy is van ez az integráció kérdésével? Az ugye, az önazonosság megtartása melletti betagozódás, a másság megőrzése mellett. Tisztázta már mindenki magában ezt a kérdést? Hogy mit akarunk hát tőlük?!” L. Ritók Nór
„…sokszor észre se vesszük, hogy a hangsúlyosan toleráns gesztusaink mennyire kirekesztőek. lehet, hogy a gyerekeket figyelmeztető anyuka túl szelíd volt... szelídebb, mint egy tejfehér magyar gyerekkel lett volna. vegyük már észre, hogy ezt a történetet együtt csináljuk!!! kirekesztés és paranoia, paranoia és kirekesztés egymást indukálja, hogy mindenki a másik viselkedésétől érezze igazolva magát. így tartjuk fenn együtt a lassan elviselhetetlen történetet….aki vét a szabályok ellen, azt emiatt a magatartás miatt figyelmeztetni kell. egyforma tónusban, haj- és bőrszíntől, ruházattól, babakocsimárkától függetlenül….a felelősség nem az egyik és nem a másik oldalon van. Még egyszer mondom: mindezt EGYÜTT csináljuk. nem lehetne esetleg EGYÜTT egy épeszű világot csinálni inkább???” petra
„Az emberek többsége nem foglalkozik társadalomelméleti, szociológiai, pszichológiai, kommunikációs és egyéb ilyen tudományos problémákkal. A megközelítésük is ált. meglehetősen gyakorlatias. Ha tapasztal valamit, akkor abból levon következtetést. Mondjuk Szabolcsban él, és megtapasztalja, hogy van két család a faluban, akik állandóan feldúlják a veteményesét, a kamrára már lakatot szerelt, mert meglopják, stb. Történetesen ez a két család cigány. De városi példákat is lehet emlegetni. Kérdésem: mekkora tolerancia várható el ezektől az emberektől? Iskolázottságuk nem magasabb az elkövetőkénél, munkájuk nekik sincs, mentálisan nincsenek jobb helyzetben. Ő csak a primer tapasztalatból indul ki. Reális e az az elvárás, hogy mindig úgy fogalmazzon, hogy EZ a két cigánycsalád ilyen és olyan, de a másik 3 meg sokkal jobb? Reális elvárás tőlük ez??? Legyünk őszinték...” gyuzsu
Önnek mi a véleménye a vitaindító cikkről? Helyes megközelítésnek tartja vagy naív utópiának?
Ön szerint a nyitottság, az odafigyelés, az elfogadás, az őszintéséget valamint a türelem valóban elegendő ahhoz, hogy egy pedagógus szót értsen egy problémás cigány gyerekkel?
Mit gondol az egyenlő bánásmódról? Fontos ez? Létezik ez? Megvalósítható Magyarországon a cigányokkal szemben?
Ön rászólna egy kisgyerekre a játszótéren, ha az a társait homokkal dobálná? És ha egy cigány kisgyerekről lenne szó?
Ön előítéletes a cigányokkal kapcsolatban?