Az OFOE és a Virtuális Nevelésügyi Kongresszus javaslatai
A Osztályfőnökök Országos Szakmai Együttesének honlapján 2007 novembere óta zajlik a diskurzus közoktatásunk legégetőbb kérdéseiről. Az itt összegyűlt felvetéseket az Új tudás program szempontjai szerint csoportosítva, az alábbi kérdéseket és javaslatokat fogalmazzuk meg (keretben az OKM vitaindító javaslatának bekezdései olvashatók):
Üdvözöljük a korai fejlesztésben a két külön ágazathoz tartozó szakemberek és intézmények (védőnői hálózat, bölcsődék/óvodai nevelés) összekapcsolását. Egyetértünk a hátrányos helyzetű gyermekek minél korábbi beóvodáztatásának koncepciójával is. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy éppen a leghátrányosabb helyzetű régiókban nincs meg a megfelelő óvodai kapacitás. Kérdés: milyen eszközökkel támogatja az állam az óvodai kapacitás bővítését, új óvodák építését a rászoruló településeken? Hogyan jutnak hozzá a legszegényebb települések az ÚMFT keretében az önrészt is követelő fejlesztési forrásokhoz?
Kérdéseink:
A pedagógusok számára nyújtandó szakmai muníció tekintetében: számolnak-e azzal a képzések költségeinek kalkulálásánál, hogy a továbbképzésre kötelezett pedagógusok hétvégi képzési napjaira legalább készenléti díjat fizessenek? (Ugyanis a kvázi kötelező nevelőtestületi képzéseknél a pedagógus nem maga dönt arról, hogy milyen képzésen vesz részt, így arról sem, hogy a magánidejéből kész-e áldozni erre! Bár a szakmai nyereség a kellő színvonalú(!) képzés nyomán vitathatatlan, a magánéleti veszteséget ildomos (munkajogi értelemben viszont kötelező) lenne kompenzálni.)
Milyen programokkal kívánják segíteni a szegregált térségben működő, az integrációra településszerkezeti okból esélytelen, leszakadó térségek iskoláit?
Milyen komplex (munkaerő-piaci, szociális, egészségügyi stb.) intézkedésrendszerbe illeszkednek a közoktatás deszegregációs törekvései a „települési szegregáció visszaszorítása" érdekében?
Javaslataink:
Létszámhatár (osztályonként 2-3 tanuló) bevezetése az sni tanulók integrált nevelésében.
A kéttanítós modell finanszírozása a sok hhh tanulót nevelő térségekben, illetve pedagógiai asszisztens foglalkoztatása az érintett iskolákban.
A tanárképző intézmények tegyék képzésük részéve, hogy erre kiképzett mentor-tanító vezetésével, megfelelő felkészítés után pedagógus hallgatók lássák el a gyakorlóiskolákban a pedagógusasszisztensi feladatot (természetesen ez a tanárképzési kreditek rendszerében, az egyetem-gyakorlóiskola viszonyban, a mentor-tanárok felkészítésében és az asszisztensi feladatokat ellátó hallgatók munkajogi státusának rendezésében is komoly előkészítést igényel, de nemzetközi tapasztalatok tükrében ez a megoldás megéri a fáradságot).
Üdvözöljük, hogy a pedagógus hallgatók ezentúl megismerhetik a hátrányos helyzetű tanulókat nevelő intézmények napi gyakorlatát. Javasoljuk, hogy a korábbi „gyakorlóiskolai” megközelítés helyett az iskolai gyakorlatokat egy jól képzett mentor-tanári hálózaton keresztül valósítsák meg. Ebből következik, hogy meg kell oldani a mentor-tanárok képzését és javadalmazását. Ez szakmai és financiális értelemben is a felsőoktatás és a közoktatás közös felelőssége.
Javaslatunk:
Egyre inkább látszik, hogy a tankötelezettség 18 éves korig való kiterjesztésére komoly gondot okoz egyes szakképző intézményekben, ahol a fiatalok tanulási motivációja (és a megszerezhető szakma presztízse) is alacsony. Mindenképpen szükségesnek tartjuk, hogy a program külön is térjen ki arra, hogyan fogja pedagógiailag és szakmailag egyaránt ütőképes programmal, hasznos tartalommal megtölteni a korábbinál kettővel több iskolában töltött évet.
Kérdésünk:
Milyen konkrét, használható programot kapnak az iskolák a 2008/2009-es tanévtől kötelező, ötödik-hatodik osztályos nem szakrendszerű tanórák tartalommal való kitöltéséhez?
Kérdéseink:
Hogyan kívánják kezelni a pályakezdő-bérpótlék mentén a tantestületekben keletkező bérfeszültséget?
Mit kívánnak tenni annak érdekében, hogy a fiatalok pályára csábításán túl a kiváló, tapasztalt, képzett idősebb pedagógusok is „vonzó” munkaerőt jelentsenek az intézményvezető számára? Ha a pályakezdő fiatalt bérpótlékkal csábítjuk, az alapbér tekintetében ő továbbra is „olcsó”, tehát vonzó munkaerő marad, míg a húsz éve pályán lévő, szakvizsgázott pedagógus a munkáltató szempontjából rendkívül „drága”, így nem vonzó. Vagyis a pedagógusi életpályamodell a valóságban egyáltalán nem működik; aki képezi magát, az „drágábbá” válik, így egy esetleges leépítésnél veszélybe kerül, további elhelyezkedése pedig reménytelen. A fent leírt mechanizmust számos kiváló pedagógus személyes sorsa bizonyítja. Hogyan kívánják tehát motiválttá tenni a munkaadókat a képzett, tapasztalt, szakvizsgázott pedagógusok (tovább)foglalkoztatására?
Mi a garancia arra (milyen együttműködés, közös műhelymunka stb. biztosítja), hogy a tanárképzésből kikerülő fiatalok olyan minőségi tudással s kompetenciával rendelkeznek, hogy a bérpótlékkal való pályára csábításuk indokolt? Képes-e a közoktatás a tanári kompetenciák tekintetében „megrendelőként” viselkedni a tanárképző intézmények felé?
Kérdésünk:
Milyen intézkedéseket terveznek annak érdekében, hogy a mérési eredményeket a közoktatás szolgáltatásának „fogyasztói”, a szülők és a tanulók egy számukra is érthető feldolgozásban megismerjék?
Üdvözöljük, hogy a közoktatás fejlesztéséről szóló Új tudás program prioritásai közé beemeli a közművelődés támogatását. Mivel sok helyen a közművelődés központja – művelődési ház és közművelődési szakember híján – éppen az iskola, adódik a kérdés: a közművelődés fejlesztésére tervezett források elérhetőek lesznek-e a közművelődési feladatot ellátó iskolák számára?
Kapcsolódó anyagok:
És hol itt az új tudás és műveltség?
A leszakadófélben lévő gyerekek ragasztgatása és a butuló pedagógustársadalom kicserélése mennyiben eredményez új tudást és műveltséget? Ez valahogy kimaradt a tanulmányból. Pedig azt hiszem, tudnának róla írni az illetékesek, csak nem akarnak. Annyit árulnak el, hogy "Kiemelt szerepet kap a jövőben a nyelvi oktatás és az informatikai képzés." És ugyan miért??? Erről miért nem vitatkozunk? (Nem mi, hanem a társadalom.)
.
Medgyessy Péter meghirdette a tudás alapú társadalmat. Ez azt jelenti, hogy mától (2002-től) a "tudás" szót csak szlogenekben használjuk az iskolán kívül - bent az iskolában már csak "kompetenciák" léteznek. Magyar Bálint egész minisztersége ráment arra, hogy a pedagógustársadalmat is meggyőzze, hogy ne akarjon tudást átadni, az életben a gyereknek arra úgysem lesz szüksége, gyerekkorban pedig csak stresszt okoz neki.
.
Az a szomorú, hogy bizonyos értelemben igaza is van MB-nak, hiszen ebben az új, pénz-alapú társadalomban az a legkevésbé fontos, hogy a munkánkat jól végezzük. Ne panaszkodjon rá a vevő - vagy ha mégis, el tudjunk vele bánni. Ehhez pedig nem szakértelem kell, hanem vastag bőr. Kialakul előbb-utóbb minden szolgáltatónak, hiszen amint vége a munkaidejének, és elmegy saját ügyeit intézni, túloldalról rögtön megtapasztalja, hogy "ez a világ rendje", és beletanul...
.
Vegyük például a kétszintű érettségit. Pedagógustömegeket (azt a kezdőlapon lejátszható demót idézve, azt a makacs 160 ezres tömeget) nagy ívben kikerülve, addig nyomták a rizsát, hogy "könnyítsük meg a vizsgát a nehezen tanuló gyereknek, s adjuk meg az érettségi rangját a továbbtanulni szándékozók részére"), amíg lassan a pedagógusok is elhitték. Ellenben széles körű vitára bocsátották, hogy "Pitagorasz-tétel" legyen vagy "Pitagorasz tétele"? Ebben mindenki részt vehetett, aki akart. De aki megpendítette, hogy a rendszer nem fogja szolgálni a hangoztatott célokat, arról is följegyezték, hogy alapvetően egyetértett.
.
És lám, most milyen a kétszintű érettségi?
.
Középszinten kár érte iskolába járni, sőt, nem is kell. Ma már az is elég, ha osztályozó vizsgát tesz a gyerek mindenféle tantárgyból, és mehet kitölteni a tesztet, hány lába van a négylábú lónak. Persze nem minden kérdésre ilyen nyilvánvaló a válasz, vannak olyanok is, amelyeken még a tanárok sem gondolkoztak el, de ezekre most legalább fény derül.
.
Emelt szinten a gyerek viszont az iskola mellett legjobb, ha különórákat is vesz, és jó sokat gyakorolja azokat a plusz ismereteket, amelyeket a társai nem tanulnak. Aztán vagy jól jár a választással, vagy rosszul.
.
S mi lesz, ha felvették egyetemre?
.
Hiller István felmutatta az oszlopdiagramját, amely azt ábrázolja, hogy kétszer annyi tanár végez, mint ahány elhelyezkedik, kétszer annyi mérnök, kétszer annyi közgazdász, kétszer annyi agrárértelmiségi, kétszer annyi jogász, kétszer annyi orvos, és kétszer annyi egyéb értelmiségi. Tanulság: kár ezért pénzt áldozni, úgyis munkanélküli lesz a végzettek fele.
.
Na már most, ha nem kell tanult ember, akkor nem kell egyetem, és bőven elég feleannyi középiskola, a kisiskolákat meg legjobb fel is számolni, az őket éltető kisközséggel együtt. És ha hozzátesszük, hogy kétkezi munkás sem kell, hiszen az ő munkahelyüket már rég felszámoltuk, akkor valóban az a legjobb, ha idegen nyelvet és informatikát tanul a fiatal, hogy minél könnyebben elpályázhasson innen.
---
Összefoglalva: Jó dolog az új tudáson gondolkodni - de közben csukjuk be a szemünket??? Vagy szabad észrevételezni, hogy emberek, higgyetek a szemeteknek, nem magától pusztul az oktatás és a műveltség, hanem szlogenekkel helyettesítik, és el is pusztítják, ha hagyjuk?
Új nemtudás
A minisztérium kedvenc nyári elfoglaltsága, hogy átszervezi az oktatást. Nem is tudtam, hogy még mindig van rajta rombolnivaló, de mindig tanul az ember. Ha nem is tudományt, de aljasságot - az is valami. Egy műegyetemi vicclapban olvastam egyszer:
.
A mérnök-közgazdász olyan, mint a kacsa:
- tud futni, de nem olyan jól, mint a nyúl;
- tud úszni, de nem olyan jól, mint a hal;
- tud repülni, de nem olyan jól, mint a fecske.
.
Most a nyúlból, a halból és a fecskéből készülünk kacsát csinálni. Gratulálok!